Nagyot álmodni nem lehetettlen, ébren álmodni kissé elüt a szokásostól, de a
megvalósításhoz rengeteget kell lapátolni, viszont a siker akkor is a közösségen
(hallgatón, fogyasztón) múlik, mint általában minden esetben, ha nem azért dolgozik az
ember, hogy kinyújtsa a markát, amiben a zsoldot teszik, hálapénzként.
Az alap stúdió felszerelést (amely még sok egyéb technikai kütyüt igényel az
elkövetkezőkben kemény dollárokért) pár év alatt szedtem össze, és elfogyott a
türelmem. Az adásaink elkezdéséhez (bár mindennap egy próbaadás, mindennap egy
kihívás) viszont a jellenlegi romániai és nemzetközi szabványoknak megfelelően
elégséges.
Az interneten való sugárzáshoz nem kér engedélyt a romániai törvénykezés sem,
(úgynevezett hullámsávot csak a „földi” adókhoz kérnek), abból az egyszerű
megfontolásból szerintem, mert nem tudják korlátozni azok mennyiségét, és
milyenségét meg tartalmát (meg lehet nem is érdekük magyarul), hiszen az internet
rádió a világ bármelyik sarkán is szól. Lehet ott is, ahol tényleges értelmet nyer a
szollásszabadság. A pikantéria mégis az, hogy a nagyváros, Erdély mindenkori
fővárosa egyik bürokratikus állami intézménye négyszer küldött el, kétszer
Bukarestben, hogy pár éve nyereséges cégem tevékeny sorában beírhassa az új
tevékenység fogalmát, és megkapjuk a sugárzási jóváhagyást, amelyet a rádió és tv
sugárzási törvények szerint nem is követelnek a román tőrvényhozók. Végül
felbéreltem egy, a munkakamarához „bejáratos” irodát és pár hónap alatt megkaptuk a
cég működési engedélyét. De az adó, és a rádió már rég létezik. A technikai sugárzás
elérte az 1500 hallgató számot, a föld másik oldalán. Nem itthon, Erdélyben.
Azt kiemelten el kell mondanom, mondanunk, hogy a „széllel szembe vizelünk”,
tudjuk. De, azt is tudjuk, hogy amit építünk, ezt az új hangon és gondolatok
kimondásával teli rádió szerkesztőséget nem pártok, nem párt politikai hitvallást ránk
erőszakoló oligarchák „könyör” pénz juttatásaiból, „adományaiból”, kételyesen
megnyerhető pályázataiból építjük, és tartjuk fent.
Az Ön, az Önök által megengedett minimális napi (öt lej) vagy a kettő között lévő
összeg, és a maximális (200 lej) adomány fog minket tovább éltetni, fenntartani,
sugározni, kifizetni a műsorvezető kollegák járulékait, a stúdiónak átalakított helység
bért és számlákat.
Tudjuk: kéregetni szégyen, és meg bélyegzendő napjainkban is, viszont abban is biztos
vagyok: ha az ön ajtaján csöngetek, ismeretlenül, csakis azért, hogy megkérdezzem,
hogy érzi magát, „Ma, hogy van?” – ki sem nyitja az ajtaját. Ezt a stílus világot éljük
már évtizedek óta Erdélyben is, hangtalan és tehetettlen félve az idegentől, szokatlan
ismeretlentől, és senki nem beszél semmiről, erről sem. Kacarászva dübörgő hangzavar
között újra elvonul, majd jön a reklám.
Azon tevékenységeik, amely cégtulajdonosoknak fontos, hogy a „kerten” is túl
megismerjék tevékenységét, tovább szóljon több üzleti ajánlatunk létezik, amely a
Reklám oldalon kitöltendő űrlap folytán lehetséges. (Saját tapasztalat: az évek során,
helyi „földi” vagy nem, rádió reklámokért percenként nehezen begyűjtött dollárokat
fizettem, pár szavas reklámért.) Mi nem néhány rövid percet ajánlunk, hanem
különleges „reklám csomagokat”. (Részletesebb leírást a cégvezető adatainak kitöltése
és visszaküldése után kaphat az érdeklődő támogató.) a „Reklám oldal” felületen.
Nevem: Kid. Nem vagyok szürke eminenciás sem, és nem tanultam újságírást,
hanem zubbonyomat úgy viseltem, és teszem ma is, hogy az ne vegyüljön a tömeg
közé. A pályámat a Magyar Televízió fénykorában kezdtem, majd több nyugateurópai
kisebb rádióban voltam szerkesztő, műsorvezető, ahol érdekesnek és hasznosnak
találták a magyar idegennyelvű adást, negyven éve talán. Ennek már nagyon sok éve,
aztán sokáig voltam hírbemondója az ex VOA rádiónak. De ott semmi mást nem
csináltam még pelyhedző szakállas koromban, mint felolvasni egy kb. tíz, tizenöt
oldalas híradást a „Hidegháborús” keleteurópáiaknak, volt a feladatom. Mindennap két
órát. Micsoda időket éltünk akkor mi ott, a bezárt őrzött ajtók mögött a szabad
amerikai fővárosban.
Meggyőződésem, hogy a társadalom ma is, most is igénytelenül a hirtelen
információ kereszttüzében éli túl napjait, és türelmetlen megkeresni a hírforrás eredetét,
mert annyira lefoglalja a hétköznapi élete.
